Egy darabnyi világ [antikvár]

ELOSZO Később elmondta, hogy félt megmutatni a festményt. Úgy gondolta, nem tetszik majd, ahogy ábrázolt: ahogy vonszolom magam a mezőn át, az ujjaim a földbe kapaszkodnak, a lábam mögöttem, kicsavarodva. A tarackbúzás, komócsinos, sivár holdbéli táj. Az az ütött-kopott ház, ami úgy dereng a háttérben, mint egy titok, ami nem akar rejtve maradni. Távoli ablakok, áttetszők, kifürkészhetetlenek. Egy láthatatlan jármű keréknyomai a szúrós fűben, amelyek nem vezetnek sehová. Moslékszínű ég. Az emberek azt hiszik, hogy a festmény portré, pedig nem az. Nem igazán. Még csak nem is volt kint a mezőn. Bent a házban, az egyik szobából idézte fel, egészen más látószögből. Sziklákat, fákat, melléképületeket tüntetett el. Az istálló méretaránya nem megfelelő. És én nem vagyok az a törékeny, fiatal teremtés, hanem egy középkorú vénlány. Az nem is az én testem tulajdonképpen, és talán nem is az én fejem. Egy dolgot jól fogott meg: néha menedék, néha börtön. Az a ház, ott a dombon mindig az otthonom volt. Eletem során hol sóvárogtam utána, hol menekülni akartam tőle. Megbénultam a hatalmától, amellyel fogva tartott. (Az évek