Egy diakónus kalandjai és vallomásai [antikvár]

Részlet:ElőszóKEDVES OLVASÓIM! Jogosan kérdezhetitek meg: a mi számkivetettségünkben ma könyvet írni nem öreges szeszély, vagy beteges önámitás? Nemcsak a bestseller, igazán tehetséges íróknak lenne szabad megjelentetni irásEiikat, hiszen még a TV, a folyóiratok, lapok, kazetták sem képesek már kielégíteni vagy megnyugtatni az agyonhajszolt, rohanó utca-embert?Az én egyedüli mentségem az, hogy hivatásból, lelkiismeretem parancsára írtam ezt a könyvet. Amikor 1945 húsvétján a félvak gebénkkel vonszolt kocsi nyomában fegyvertelenül meneteltünk kifelé az ijesztő Sztálin-gyertyák alatt, ott, az osztrák határnál az utolsó magyar falucskában, az egyik pásztázó bombázás után hirtelen fiatal katonáim vettek körül. Kocsijukat addigra már biciklikre cserélték el a környékbeli parasztoknál.Jöjjön vissza velünk, hadapród úr, követelőztek számunkra már befejeződött a háború! Nem megmondta a költő, hogy szívet cseréljen az, aki hazát cserél"? Az idegenben nincsen számunkra hely! Maga is csak a kötelességét teljesítette, így nem lesz bántódásunk. Nem olvasta a sokezernyi röpcédulát, hogy az oroszok hamarosan elhagyják az országot? A németek összeomlottak, miattuk szakadt ránk a temérdek pusztulás. Vissza kell mennünk, hadapród úr: a mi karunkra és szívünkre is szükség lesz, hogy újjáépítsük a hazát.Az útszéU, összelőtt iskola romjai fölött egy féllábú öreges ember páncélöklére támaszkodva tölcsérré formált tenyerén keresztül ordított felénk:Emberek, én megértelek benneteket, ha egy időre idegenbe mentek, mert nem akartok az ellenségetek szolgaságába sínylődni. De legyetek kint is misszionáriusok és hirdessétek mindenütt keresztény hazátok tragédiáját!Hátranéztünk a feleségemmel a tűztenger mögé került, rom szülőföldünk felé. Visszamenni? Tudtam, hogy a börtönélet vezeklésre és vértanúságra tisztít meg, de az új életkezdőkön nem