Egy egész világ ellen I. [antikvár]

A történelmet, amelynek egy kifürkészhetetlen sors rendeléséből eszköze voltam, nem szándékom megirni. Az események sorának teljességét, az okok sorának lényeges elmélyítését nem igérem. Ez a könyv memoár; mint ilyent meg kellett irnom a történelemmel és önmagammal szemben tartozó kötelességből. Kötelességből a történelemmel szemben: mert olyan dolgokat tudok, amelyeket más nem tudhat; kötelességből önmagammal szemben: mert a vádak olyan nyilzáporának közepén állok, amely rajtam keresztül az októberi forradalom emlékét és, mi több, eleven eszméjét vette célba, amelyet nekem fel kell fognom, el kell hárítanom, ha lehet. Az októberi forradalom a magyar népnek nagy perce volt, amelyben az megtalálta önmagát. E forradalom eszméi az ut, amelyen a nép visszatalálhat önmagához. Közé és utja közé a rágalmak sáncrendszerét hányták föl ellenségei, akik az enyémek is. Megpróbálok a magyar néphez szólani. Föltárom, legelőbb magam előtt, cselekedetem rugóit. Tisztának érzem lelkemet. Hangom az önvallomás hangja lesz és az olvasó meg fogja érezni, igaz-e ez a hang? Azzal biztatom magam, hogy, ha csak száz ember is meghallja szavamat odahaza azok közül, akikhez beszélni akarok, az én szavaim, a tények el nem nyomható szavát erősitve, rést vágnak a rágalmak sáncain és a gonosz legendák vegetációján, amely négy év alatt e sáncokon fölburjánzott. Azért hiszem ezt, mert tudom, hogy az a száz ember, aki meghallott és megértett, nem fog hallgatni többé. Előbb vagy utóbb megkapja majd az ország az igazságot, amelyre szent joga van és olyan szüksége,- mint a falat kenyérre. Négy évig ellenségeim beszéltek és én hallgattam. Nem hallgathatok tovább.