Egy élet közt [antikvár]

A világban alámerülő énünk irtózik a létezés által megmutatkozó űrtől, ám ennek meghaladása helyett sokunk olyan utat jár, melynek még iránya sincs. Amíg az ürességet - egy olyan semmit, ami nem a hiányból ered - és az egészet - ami nem csupán a létezők összessége -, s a köztük levő kapcsolatot nem ismerjük fel, addig csak az üres semmi és a lét forgatagának felszínessége tárul elénk. Létünk az egyszerű mély megismerésében rejlik, mely annyira egyszerű, hogy hozzátéve nem lesz több, s annyira mély, hogy csorbulás nélkül már nem lehet elvenni belőle, de nem azért, hogy ne formálódhasson. Az életben, ahogy a tengeren, nincs jó vagy rossz szélirány, csak a körülményekhez képest jól vagy rosszul állított vitorlák, hogy létezésünk keretei között navigálhassunk az önmagunkban rejlőhöz, egy olyan végállomáshoz, ahonnan indulhatunk - noha nem kell megérkeznünk sehova sem. Ezen az úton életünk története másodlagossá, konkrét események sorává foszlik, amelyek csak akkor válnak elsődlegessé (de nem olyanná, ami az általános „előtt" van, mert az sem „előzte" meg az előbbieket), ha az egyediben megértjük az általánost, s ráébredünk, hogy nem ösztönössé rögzült reakciók és üres általánosság vagyunk csupán. Az így megszerzett tudás nem a „kívülálló" tapasztalatra épül, hanem önmagára reflektálva lesz szerves részünk, rálelve a szabadsággal járó korlátaink és kötelességeink útjára, és főként arra, ami köztünk és sorsunk közt van. Olykor mellékes az alkotó és műve különválasztása, mert csak egymás által létezhetnek, viszonyként egy világ közt. És miként