Egy férfi a multjára borul [antikvár]

Egy férfi visszanéz múltjára!... Bármilyen rövid volt is a valóságban, én a magamét akkor mérhetetlennek hittem. Két világrészen pergett le. Ha visszafelé forgatnám a csavart, lovon ügetne velem a canadai prairien keresztül, hótalpakon futna az Észak havas térségein, a tengert járná az Atlanti-óceánon; kocsin, kerékpáron, gyalogszerrel vinne a nyárfáktól árnyas lotharingiai utakon... Ez a merengés visszavarázsolt gyermekkorom otthonába, amely meleg vagy hűvös volt, aszerint, amint kellett... De nem sirtam vissza semmit! Semmit! Semmit! Multam olyan változatos volt, hogy egyáltalában nem olvashattam ki belőle a jövőt. Még kevésbé érthettem meg a jelent. Örültem annak, ami éppen jött. Olykor, ha behunytam a szemem, franciaországi útról ábrándoztam, ahol viszontláthatnék annyi embert és annyi dolgot, amely kedves volt nekem. És aztán mikor ütött az órája, valami újszerűre támadt étvágyam. Ezt az uj valamit mégis megadta nekem ez az élet, amely pedig ugyanaz maradt évről-évre: lovakat eladni nyáron a prairien, prémeket venni télen az Észak néma pusztaságain, megadta ez a szabályos időközökben ismétlődő változatosság. A keret mindig ugyanaz maradt, de a kalandok mindig váratlanul követték egymást. Ezidőtájt Napoleon Brazeau-nak (aki "alkalmazottam" volt), meg nekem jó hátaslovaink voltak, előttünk a végtelenség, hátunk mögött a szélrohamok, amelyek lovaink nyakára nyomtak le bennünket, amelyeknek azonban oda se néztünk...