Egy gazdátlan csónak története [antikvár]

Részlet: A csöndes nyári éjszakában tisztán lehetett hallani, amikor a dunai kapitány, kétségkívül a sok utasra való tekintettel, a vén tengerészt pózoló hangon kiáltott a szócsőbe: - Előre! A fahid megrecscsent, s a kerekek dolgozni kezdtek. A habzó vizen megindult Pest felé a fekete hajó, amelynek oldalában hosszú sor kis négyszögű ablak világolt sárga fénynyel, s ahogy mindinkább távolodott a szigettől, olyan volt, mintha a Duna fenekén fáklyások kisérték volna, magával vitte az izzó fénysávokat. Gyorsan haladt lefelé, s hogy kiért a víz közepére, látni lehetett, hogy pazarul okádja a vastag fekete füstöt, de mintha belefogózott volna a kéményével, ezt is magával húzta, épúgy, mint azt a halaványan fénylő uszályt, amely az útja nyomán fodorult a vizen. Most egyedül maradt a sziget, hogy az utolsó hajó is elhagyta. A kikötő vén őre végigbaktatott a hídon s a vendéglő felé ment. A két fehéren ragyogó lámpa egyszerre aludt ki a hídfőnél, s a szigetlakók, akik ismerőseiket kisérték el, vagy csak egyszerűen kijöttek az utolsó hajóhoz, kis csoportokban tünedeztek el a magas bokrok közt. Végleg nagy, nyáréji csönd lett, amelybe kellemesen olvadt valami halk harmonikaszó, amely a vizen át jött Ó-Budáról. Néhány lámpa csöpp tűzontja csillogott a tulsó parton, s most, hogy az utolsó nesz is elhalt, hallani lehetett egy nagy malom búgását. A malom a parton állott, s mind a hat emelete ki volt világítva. Innen nézve, tizenkét emeletesnek látszott, az alsó hat sor ablak a Dunán reszketett, a felső hat fenn sorakozott a nagy kőkoczkán.