Egy halott Varsó és Krakkó között [antikvár]

Fedlapjai és gerince kissé kopottasak.
Ez ​a képtelen helyzet! A keresztfiam, a Józsi fia, átázottan, átfagyva Varsó kellős közepén! – Mióta vagy Varsóban? – Tegnap fél tizenkettő. – Honnan volt pénzed? – Az sosincs. Helyesebben mindig van. – De zloty… – Kaptam egy szegény lengyeltől. Ösztöndíjas. Azt mondtam, keresztapám kezeskedik. Jó lett volna megharagudni rá. De sosem sikerült, most sem. – És hogyan jöttél? – Mivel hajóval nem lehetett, részben autóstoppal, részben vonaton. Blicceltem. Azt mondtam: magyar diák. Azt mondta a kalauz: most az egyszer. – És megértetted? – Mért tanul az ember oroszul? És ahogy szokta, belém karolt. – Állati kajás vagyok. És már a Ryneken voltunk, a „Krokodyl”-ban. – Mit eszel? – Az étlapot. És lehúzta, a kályha mellé tette cipőjét. – Ha annyi pénze nincs, akkor a felét. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Csodálkozva nézett rám. Hozták a vodkát – mert persze ő rendelte, oroszul -. lehajtott egy kupicát, elfintorogta magát, és nekilátott valami káposztának. – Hát nem keresztapámnak tetszett mondani? Persze hogy én mondtam. Két héttel ezelőtt. Józsi rosszul volt, felszaladtam hozzájuk, akkor mondtam.