Egy jóházból való úrilány emlékei [antikvár]

Hátsó táblán apró karcolások.
"A lakás vörös volt, vörös a mokettszőnyeg, a II. Henrik stílusú ebédlő, a mintás selyemfüggöny az üveges ajtókon és a bársonyfüggöny papa dolgozószobájában: e szentély bútorai feketére pácolt körtefából voltak: elbújtam az íróasztal alatti fészekbe, árnyékba burkolóztam: sötét volt, meleg volt, és a szőnyeg vöröse a szemembe sikoltott. Így telt el kisgyermekkorom. Néztem, tapogattam, védett helyzetben ismerkedtem a világgal" - írja a XX. századi francia irodalom egyik nagyasszonya, Simone de Beauvoir önéletrajzi visszaemlékezéseinek elején a kezdetekről. Hogy mit jelent polgárnak lenni - erre tanít ez a könyv. Valóban, mit? Jelent anyagi biztonságot, évszázadok alatt kialakult viselkedési kultúrát, és főleg szellemi önállóságot, szabadságot és bátorságot, a saját vélemény alkotásának luxusát. Ilyen háttérrel juthatott el a kislány, aki 1908-ban beleszületett a Boulevard Raspail polgári biztonságának és bigott katolicizmusának világába, Sartre társaként a századunkat formáló egyik jelentős szellemi áramlat, az egzisztencializmus nagyjai közé. Ez azonban már egy másik történet.