Egy krapek Moszkvából [antikvár]

I. Szinte még gyerek volt, alig tűnt többnek tizenkilencnél, amikor találkoztunk a (meglehetősen sablonosra sikeredett ez a bevezetés, emlékszem, hogy szokás ezt folytatni, el kellene árulnom a találkozás körülményeit, mindenféle kérdést megválaszolni, hogy miként, hol és mikor; a pontos földrajzi meghatározás is beleférne ebbe az elbeszélésbe, de ezek egyáltalán nem fontosak a történet lényegét tekintve.) Szóval, egy hotelben találkoztam vele, ahol szomszédok voltunk, mi több volt egy közös erkélyünk is, ahová mindkettőnk szobájából nyílt egy ajtó. Ott szólítottam meg először, követve persze az emigráns szokásokat, eleinte kóstolgattam kicsit az onnan jövő alkalmi vendégeket, mintha csak valami ritka sajtfélék lennének. A különös az volt, hogy gyorsan megtaláltuk a közös hangot, s hosz-szasan, részletekbe menően beszélgettünk. Talán csak a dió miatt (egy egész zsáknyi volt belőle, azonnal rávetettük magunkat, és csak úgy kapkodtuk egymás kezéből a törőt), de az is lehet, hogy azért, mert mindketten moszkvaiak voltunk, egyikünknek az emigráns csökönyösségével még a hosszú távollét ellenére is fülében zengett a moszkvai utcákon kopogó cipőtalpak hangja, a másikunk is csupán csak néhány hónapja hagyta ott a várost. A külsejében is volt valami egészen megnyerő: Valerijnak hívták, mindene olyan fiatal és lágy volt, az arcában volt valami