Egy lány, aki Vivaldit játszott [antikvár]

Egy örömteli velencei látogatás után 1726 nyarán végleg visszatértem családommal Ferrarába. Szorgos levelezésem útján eleinte rendre követtem az Ospedále della Pietában zajló eseményeket. így szereztem tudomást Agnése nővértől maestro Vivaldi külföldi útjairól és opera-bemutatóiról. Minden alkalommal lelkesen fogadtam a híreket és örültem a sikereinek. Az idő múlásával azonban egyre ritkábban fogtam tollat. Több mint tíz év elteltével 1736-ban különös esemény történt. Azon a bizonyos napon küldemény érkezett ferrarai házunkba. Egy inasféle hozta. A gondosan átkötözött papírkötegen ez állt: Bianca Fossinak, a hegedűs lánynak saját kezébe küldendő. A feladó nem volt feltüntetve. Lázas izgalommal bontottam ki a köteléket A Négy Évszak kottája volt. A szomszédok úgy mesélték, hogy aznap, egy vörös hajú öregúr szállt ki hintójából a házunk előtt. Az úri ember kis ideig várakozott, nézelődött, aztán, ahogy jött, elhajtatott. „Lehet, hogy ő volt személyesen? Maestro Antonio Vivaldi? Vajon mit kereshetett Ferrarában? Visszatér-e még?" Szemeimet könny lepte el. „Ó Velence, titkok varázslatos városa! Drága, forrongó lelkű zseniális mesterem! Muzsikád, mint megannyi, csoda: éledő sóhaj, perzselő tűz, simogató fényáradat, égből eredő engesztelés él a lelkemben. Te ismered a magány sivárságát, s megkomponáltad mitől lehet egy árva lélek bizakodó az életben. El nem bírom képzelni. Mivé lettem volna nélküled." Boldogan simítottam végig a kotta borítóját, s fellapozva a L' inverno Largo tételét, végigdúdoltam a hegedűszóló szívemig ható szépséges dallamát és emlékeztem. Azon a szép verőfényes tavaszi napon becsukott szempilláim mögött újra éltem fiatal éveim történéseit. A történet 1705 nyarán kezdődik.