Egy magyar nábob I-II. [antikvár]

A "Magyar nábob" megköltése "Megköltés": ez megint új szó. Én csináltam. Azért csináltam, mert eddig nem volt, s szükség volt rá. Irókra nézve ez műszaki kifejezés. Meghatározója annak az agyműködésének, a míg az iró egy alapeszméből, a mit tárgyul elfogadott, egy egész művet megalkot. A magyar nyelvben igen szerencsés szó az, hogy "költ", mert kétféle értelmet fejez ki tökéletesen: azt, hogy "dichtet", és azt, hogy "brütet". S ez a kettő az irói működésnél együtt jár. Kissé mókás helyzet ugyan, ha elképzeljük, hogy ül az a romantikus tollas azon a tikgömbön, saját fantáziája melegével iparkodva azt kikölteni, s maga sem tudja, hogy mi lesz belőle, ha kikel? Talán kakuk? vagy épen lidércz? (baziliszk). A realisztikus tollas már komolyabban végzi: ő a tapasztalat, az életismeret egyiptomi kemenczéjébe rakja be az eszmetojását, a minek a héjára már rá van irva a név: "Créve coeur", a hévmérő szerint aláfűt s bizonyosra működik. Hát én a galamboktól vettem a példát. A galambköltésnél felváltja egymást a nő és a hím a fészken. A nő a fantázia, a hím a tapasztalat, az emlékezet, az itélő ész. Ezeknek együtt kell az új költeményt életre melengetni. Ha lehet a galamb vallási szent jelvény, miért ne lehetne épen olyan szent jelvénye a költészetnek is.