Egy maréknyi fűszer [antikvár]

OM tryambakam yajámahe sugandhim pustivardhanam urvárukamiva bandhanán mrtyor muksíya mámrtát OM [Maha Mrityunjaya mantra) Lüktetett egyre a mantra a vörösen izzó tűz fényében. A fel-fellobbanó lángok pirosra festették a sötétségből újra és újra előbukkanó arcokat. Csak a szertartást vezető indiai pap látta a fény és árnyék játékát, és csípte fülön a szűk térben értelmét vesztett időt. Kint alig hajnalodott. Szinte éjjel volt még. A pap egy adag ghít locsolt a tűzre, és a hirtelen felszálló szürke füstgomolyagot terelgette a fedett égbolt felé. A mintegy tucatnyi, tüzet körbeülő ember egyenként markolt a fém tálcákra púpozott fűszerekbe, megbontva a hegycsúcsok szabályos vonalát. Az ujjak közül mindig kiszabadult néhány szem, és szétszóródott a szőnyegen. Ám arra a maréknyira, amit nem engedett el a szorítás, hatalmas feladat hárult. Mert a fűszerek nem pusztán szürke, illatos füstöt eregetve égtek el. Mágikus hatásuk egészen másban állt. Túl a káprázaton, az érzékek megtévesztésén, minden egyes fűszerdarab egy mozzanatot jelenített meg a múltból. Lehetett az karmikus gát, ami hátráltatta az előrehaladást, vagy félelem, fájdalom, betegség, meg nem élt pillanat, visszatartott