Egy múló pillanat I-II. [antikvár]

Nemrégen még az átlagos fehér ember mindent, ami a Szuezi csatornán túl következett, titokzatos, kiismerhetetlen, de többé-kevésbbé egységes tömegnek tartott és erre a vonzó és ijesztő, gyanús tömegre vállvonogatva mondta: „Kelet". Kultúrájának jupiterlámpái elvakították szemét és alig vette észre a bizonytalan „Keleten" égig felcsapó lángokat. Néha megdöbbent, amikor hallotta, hogy ez a lomha tömeg négyszerte nagyobb, mint az Európának nevezett földrész, lakosainak számú pedig háromszor több. Kína területe másfélszer akkora, mint Európáé és lakosainak száma az öt világrész fehérfajú embereinek számát megközelíti. Sárgák! - állapította meg fölényesen a fehér ember, mikor a gyanús Keletre gondolt és ez a szó rémítgette, akár csak a varjakat a madárijesztő. Lelki szemei előtt néha megmozdult ez a gyanús „Kelet", mint Dzsingisz Khán idején, hogy félelmes nomád hadaival a nyugati civilizációra vesse magát és elsöpörje azt a föld színéről. Fátyolos arab hastáncosnők, bűzös kirgiz sátrak, tipegő japán gésák, kopasz tibeti boncok, üvöltő perzsa dervisek, tízemeletes Buddha szobrok, maharadzsák tündérkertje, pagodák, minarettek, sziklavárak és homokbatemetett aranykupolák tűntek át egymáson ebben a kavarodásban, elhalványodtak és újra megerősödtek, mint egy apokaliptikus film-montázs...