Egy nap és egy éjszaka [antikvár]

Harmadfokú vallatás Vajon mióta állok itt, ebben a szobában, hátamat a sárga és mályvaszín sávos, apró, kékvirágos tapétával bevont falnak vetve? Egy órája? Két órája? Vagy több? Lehetséges. Kevesebb? Sokkal kevesebb? Talán. Nem tudom. Már nem tudom. Itt, a Gestapo helyiségeiben csakúgy, mint a katonai fegyház zárkáiban, különös mértéke van az időnek: nincs szinkronban a külső idővel, ritmusa független tőle, és a közben lezajlott események szerint terjed vagy szűküL Az időt szűrő homokóra a hangulatok alárendeltje. A másodpercek néha oly lassan peregnek, hogy észlelésükkor elvész a mozgás fogalma, máskor pedig hihetetlen gyorsasággal fogynak, mintha egymást falnák fel. Ez a várakozás ideje, a hol fullasztó, hol lázas várakozásé: várakozás a mindennapi híg levesre, a következő kihallgatásra, egy barátnak a másnap hajnalra jelzett kivégzésére. A hétköznapi élet gépies időbeosztásával szemben csillagtereket és sötét üregeket érzékelő idő ez. A szétszórt iratokkal, kiürült üvegekkel és piszkos poharakkal zsúfolt íróasztal mögött ülő férfi nem nézett rám, amikor hátamon összebilincselt kézzel bevezettek az irodába. Azóta sem méltatott pillantására. Mintha az előtte kiterített újság lenne figyelmének egyetlen tárgya. Furcsa, de nem érzek szorongást. Gondolataim ködösek, mintha papucsban csoszognának. Ügy is mondhatnám: előszobai gondolatok. Pedig tudom, miért hozott el két gestapós a katonai fegyház zár-