Egy potenciavadász följegyzései [antikvár]

Tulajdonosi névbejegyzéssel.
– ​Kettesben üldögéltünk a Kapás utcai téglalap alakú szobában, a sarokban, az állólámpa fénytányérjában. Az asztalon palack bor, két pohár: nemrég fejeztük be a vacsorát: beszélgettünk. Szemem óhatatlanul vissza-visszatért a rekamiéra, éjszakáról éjszakára kísértettek az emlékek, most is mintegy betöltötték cikázó röpködésükkel a mennyezet és a padló közötti teret. Úgy éreztem, tovább nem halogathatom a dolgot, föl kell tárnom Magda előtt a való helyzetet. Mélyet lélegeztem, és kivágtam: – Mit cifrázzam, Cicuskám, impotens vagyok! Szinte boldog voltam, annyira megkönnyebbültem. – Csak ezt akartad mondani? Ez a kérdés viszont lehűtött, hisz úgy hangzott, mintha a vallomás, amely nekem pokoli erőfeszítésembe került, valami semmiségről értesített volna, s nem olyasmiről, ami mindkettőnket közelről érint. – Neked ez „csak”? – Mióta? – Már Mariupolban észrevettem. Magda másodpercnyi szünet után rákérdezett, mohón és kíváncsian: – És Mariupolban hogy vetted észre? Kirobbant belőlem a kacagás, a kérdésben ugyanis valahogyan az érzett, hogy én ott a láger lőtornyai, szögesdrótjai között is megtaláltam a módját, hogy megkörnyékezzek egy nőt, s meggyőződjem afelől, hogy oda a potenciám…