Egy tavasz Marokkóban [antikvár]

Részlet: "Sehol se vagyok olyan boldog, mint Afrikában. Sehol se érzem magam olyan közel Istenhez, élethez és természethez, mint itt, ahol az utolsó tevehajcsárhoz is közöm van, az utolsó pálmához is vérrokonság köt, olyan forró és heves ragaszkodás, ami egészen ritka rokonok között. Ki felelős a nosztalgiákért, amelyek az emberben élnek, ki vonja meg a képzelet határát, hogy eddig és ne tovább? Ki dönti el általában, hol van a földnek az a sarka, ahol az ember boldog lehetne, ahol testével, lelkével otthon van és kiülhetne a háza elé, az akácfa, fenyőfa, vagy pálmafa alá s már a szomszéd községről se szerezne tudomást, mert a világ teljes és tökéletes számára? Én ismerem ezt az érzést, akárhányszor elfogott már Afrikában. Nem hiszem, hogy Ázsia az anyai földrészünk. Legfeljebb a mostoha. Az édes nekem: Afrika."