Egyedül... mindörökké! [antikvár]

Részlet a könyvből: Hihetetlenül mocskos kisfiú szaladt végig a nedves, buja, vakondtúrásos réten, olyan sebesen, ahogy csak a lába bírta. Hirtelen oldalra kanyarodott, és végre elérte célját, egy nagy, terebélyes bükkfát. Lélegzete fájdalmasan zihált. Szíve a halántékig lüktetett, a vér vadul keringett az ereiben, zúgott a füle. Vörös ködfoszlányok táncoltak a szeme előtt, és térdét rettenetes gyengeség ernyesztette. Rút kis testének minden porcikája sajgott. Legalább ötször elvágódott rohanás közben, bukfencet vetett, mint a nyúl, de rögtön ismét talpon termett és tovább loholt. Rosszul szabott, olcsó ruhája, amelyet előtte mintha már sok rakoncátlan kisfiú hordott volna, heves küzdelem nyomát viselte magán. Nadrágjának balszárnya végighasadt, kabátjáról egy híján minden gomb lepattogzott, és az ülőkéje csúnyán összemocskolódott. Bal lábából vér szivárgott. Megsebesült, amikor átmászott azon az átkozott kerítésen, amely a nevelőintézet nagy telkét zárta körül. A földig hajló, sűrű ágak alatt kellemesen hűvös volt. Kenyon némán meglapult az oltalmat adó lombsátor szelíd, zölden derengő félhomályában. Sovány, szomorú arca a piszokréteg alatt hófehér volt a dühtől és kimerültségtől. Ugrásra készen állt, mint az üldözött vad. Leskelődött, fülelt. Most nem hallotta üldözői kurjongatását. Mély csönd volt. Csak az esőcsöppek kopogtak halkan, egyenletesen. Visszafordultak volna? Elvesztették nyomát és felhagytak a hajszával. Meglehet. De az is lehet, hogy csak elfáradtak, éppúgy, mint ő, és most pihennek valahol. Várják, hogy végre mutatkozzék és elölről kezdhessék a kegyetlen játékot. Kenyon sovány, inas, összekarmolt keze ökölbe szorult. A teremtésit! - szitkozódott magában. Mindene reszketett: térde, lába, ökölbe szorult keze, keskeny, nagy szája és lányos, szép, hosszú szempillákkal szegélyezett szemhéja. Szeme alatt kis kék árnyak sötétedtek. A feje egyre üresebb