Egynapos özvegy [antikvár]

Szatmáron tul egyszerre megürült a gyorsvonat. Az étkező-kocsiban csak ketten ültek: egy negyvenéves szikár ur és egy roppantul gondosan fésült fiatalember. Szemben ültek egymással az apró asztalkánál és a szivarjuk hamuját bámulták. Az Alföld itt ölelkezik össze a hegyes világgal. A csúcsok ugyan még a messziségben kékellettek, de a buján termő irtásokat mind gyakrabban szakították meg a sűrű tölgyesek. Erek, folyócskák vashídjain dübörgött át a vonat és a vizek medre már tarka kavicscsal volt beágyazva. Legjobban meglátszott a változás a falvakon, amelyek itt apróbbak és egymáshoz közelébb fekvők voltak. A szaggatott lombozatú szilvafák közül sötéten bámultak ki a sárral tapasztott, szalmával fedett, füstös házikók. Tőlük kényesen elhúzódva egy-egy csinos urasági lak diszlett a jegenyék között, mintha csak mondaná: - Odébb paraszt! Nincs közöm hozzád! A vetések képe is megváltozott lassadán. A széles búzaföldek helyett törpe táblákban tarkán váltakozott a rozs, árpa, burgonya, kender és a répa. Itt már nincs meg a földnek ős termőereje. Gyakran kell váltogatni, hogy ki ne apadjon a matériája. A fiatalember, Tajthos Árpád, idegesen kapott az órájához: - Egy óra múlva ott leszünk! Az idősebbik, Vas János, nyugalmasan válaszolta! - Ha ugyan pontos lesz a gyorsvonat.