Egyszer az időben [antikvár]

úszás, könnyű elkeseredéssel, délután hatkor A hőség lebontja a józan értelmet. Képtelennek tűnik, ami addig a földhöz tapadt. A fogakból kihullanak a tömések, a fény szikraképeket rajzol az úttestre és a levegőbe, sár-gás-émelyítőn remeg a gázolaj a levegőben, megrepednek a napszítta függönyök, az ember meg - az ember izzadt alázattal, kíméletlen alázattal liheg a létezésben. Mi mást tehetne? Péntek délután, a 2-es villamos csikorogva kanyarodik a város belső része felé (belváros, elegancia, dizsi, havaj, nápolyi, napszemüveg), most még távolabb motoszkál-botorkál a fémforró síneken, elhagyott raktárépületek mellett, világvárost építünk, hirdeti a böhömnagy reklámtábla. Hajós könyökével a villamosfülke ablakpárkányára támaszkodik, nézi iz-zadt-lesújtottan a táblát, nyilván ottfelejtették valamikor, félig leáztatta az eső, töredezett a naptól (olyan, mint az ember, gondolta Hajós, mert az is hol ázott, máskor megtöretett, ó, ha valahova elmenekülhetne most, mondjuk az irodalomba, de erre semmi reménye), „világvárost építenek, a rosseb ott egye meg, miért nem inkább ezt a nyomorult várost", a villamos máris odébb dülöngél, az ablakkönyöklő ragacsos, odatapad a bőr, az üveg koszos, hozzányomódik a világos színű trikó. Hajós melléről elindul egy nyirkos gyík, az izzadság-csepp lesurran egészen a köldökéig, nem áztatja át a trikóját, éppen eléggé átázott már a nap folyamán, a kicsapódott só ott hagyta nyomát; amikor belépett az első hivatalba, némi röstelkedés kerítette hatalmába, ejnye, no, így odaállítani az ügyintéző elé, de amikor harmadszor is azt hallotta: „nem", pedig én kérem, csak azt szeretném tördelte magát apróra, ekkor már nem érdekeke az izzadás, hátán is folyt a víz.