Einstein harangjai [antikvár]

A házasság, amint az köztudott, két ember, egy férfi és egy nő magánügye. Az én házasságom Zsófival azonban különbözött a szokványostól, s anélkül, hogy áthágtam volna a monogámia falait, hármasban éldegéltünk kettesben, mert a Párt ott kísértett minden lépésünkben, követett, mint az árnyékunk, s még az ágyunkba is bebújt. Egyszer, amikor már testem-lelkem unta a misszionárius pózt, s egy kis fantáziálásra biztattam páromat, Zsófi felháborodottan mondott nemet. Érvelése pedig, enyhén szólva meghökkentett. - A párt bizonyára nem helyeselné - mondta. - A párt tartózkodásra int a perverzióktól. Láttam, hogy házasságom hamarosan zsákutcába jut. Pedig boldognak indult, éppen úgy, mint a többi szokványos házaság. Miután beléptem a pártba, lediplomáztam és kitöltöttem sorkatonai szolgálatom egy évét, apósom a szárnyai alá vett, s olyan lakodalmat csaptunk, hogy Zsófi pezsgőben mosott lábat, a testemet pedig összekente kaviárral, amikor a vendégsereg ütemes tapsa kíséretében éjféltájt elvonultunk a hálószobánkba. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó kicsapongása. Egy madame Rekamiéval feküdtem le, s reggel egy Jeanne d'Arc kelt fel mellőlem.