Éjszárny [antikvár]

Részlet: Figyelmeztették őket, hogy jövünk. A szimpatizánsok csak egy üres lakást és néhány betiltott imakönyvet hagytak hátra. Egy félbehagyott étkezés, feltűrt fiókok. Összekaparták azt a keveset, amit kézben el mdtak vinni, utána megindultak keletnek, a Kárhozat felé. Annak idején, egyenruhás koromban a marsall leszögezte, hogy csak háromféle ember vág neki önként a Kárhozatnak: a kétségbeesettek, az ostobák és a kapzsik. A szimpatizánsok elég kétségbeesettek voltak. Összeszedtem egy mcat ostoba, kapzsi illetőt, és elindultam, hogy végezzek velük. Egy kanálistól, megbánástól és egy újabb pocsék nyárutótól bűzlő délutánon hagytuk el Valengradot. A fizetség nem volt arányos a kockázattal, de nekem az embervadászat volt a munkám, és nem hagyhattam, hogy lehagyjon a zsákmány. Az összeszedett csőcselékem fele még sosem járt korábban a Kárhozatban; kis híján maguk alá piszkítottak, amikor kiléptünk a város keskeny kapuján. Egy mérföld nem sok, máris a fecséreket és a sülyvadakat firtatták. Két mérföld után az egyikük könnyekben tört ki. A vén motorosok kinevették, és emlékeztették, hogy sötétedés előtt visszatérünk. Három nap alatt sem sikerült utolérni a seggfejeket. így már nem volt vicces. - A Por-kanyon felé tartanak - közölte Tnota. Az asztrolábiuma tárcsáival babrált, majd felemelve méricskélni kezdte a holdak közti távolságot. - Megmondtam, hogy így lesz. Ugye, parancsnok? - Egy nagy lószart. Pedig de. A homokban húzódó lábnyomok őt igazolták. - Mi az, hogy! - vigyorgott rám Tnota, mustársárga fogsora kivillant kátrányszín arcából. - Jól emlékszem. Megjelentél a kocsmában a papírokkal,