Éjszín liliomok [antikvár]

Biztos időváltozás lesz, mert ma hasogató fájdalomra ébredtem. Csengele már jó ideje felkelhetett; ahogy végiglapogattam a helyét, a testmelegnek még a nyomát is alig éreztem. Lassan kinyitottam a szemem és sziszegve tapogattam a fejem bal oldalát. Hirtelen nem is tudom, hány éve történt, hogy az a buzogány behorpasztotta a sisakom és a megcsúszó vas megzúzta a pofacsontom, de amint végignyomkodtam az ismerős hegeket, még most is éreztem az egyenetlenül összeforrt törések kacskaringós peremeit. Utolsó erőmmel, szinte félig vakon, még ledöftem a támadómat, de mire értő kezekbe kerülhettem volna, a csontok már annyira összenőttek, hogy még Uzur sem tehetett értem semmit. Készíthetett gyógyfőzeteket, amelyek csillapították a fájdalmakat, kenőcsöket, amelyek oldották a bőröm alatt összeugró hús görcseit, ám a legfontosabb dologról, a törések rögzítéséről akkorára már rég lekésett. Kutató ujjaim beleakadtak abba, ami a fülemből maradt. Az a csapás nemcsak a csontjaimat törte össze, hanem véres cafatokká szaggatta a fülkagylóm nagy részét is. Jó, ha a fele megmaradt annak, ami volt, és az is torz. Szerencsém, vagy a rám mégiscsak figyelő égiek különös kegye — azonkívül, hogy nem tértem meg azon nyomban az őseimhez —, hogy a hallásom nem szenvedte maradandó kárát a sebesülésnek. Ettől fogva hosszú, enyhén hullámos hajam mindig a fülem csonkja elé fésültem, és a sérülés nyomait ezzel el is takartam. Bajban lennék, ha öregkoromra megritkult volna a sörényem, de erre a csúfságra még szerencsémre nem került sor. Bár ha jobban belegondolok, nagyon kevesen érnek meg olyan magas kort, ami nekem megadatott, és a cakkos szélű csonkot is uram szolgálatában, harcban szereztem. Mindkettő tiszteletet érdemel, nincs rajtuk szégyellnivaló. Deres már a fejem; régi, feketébe hajló sötétbarna szál alig akad rajta, és Csengele barnásszőke fürtjei is már csak az emlékeinkben léteznek. Neki immár teljesen hattyúszínű a haja, de a lágy hullámai még a régiek. Ha nem csak emlékezni akarunk rá, milyen volt egykoron, hanem tényleg meg is akarjuk csodálni, a legifjabb Ocsárd nembelit, Anna nevű dédunokánkat kell szemügyre vennünk. Hat nyarat ért meg eddig, kacagása ezüstcsengők hangját idézi, és pont olyan, mint nőm lehetett az ő korában. Gesztenyebarna szemei mindig huncutul csillognak, cserfes locsogása betölti Szentpalánk termeit, és játszi könnyedséggel csavarja ujjai köré a bűvkörébe lépők szívét. Ha jobban belegondolok, megdöbbentő a hasonlóság közte és elsőszülöttünk, a kicsi