Ékszerek [antikvár]

Részlet : 1.Sarah az ablaknál ült, s arcán derűs mosollyal gyönyörködött a tájban. Amerre csak ellátott, mindenütt tökéletesen nyírt bokrok, gondozott virágágyak, hatalmas fákkal szegélyezett sétányok. A lombok susogását madárcsicsergés fűszerezte. Ez volt a de la Meuze kastély kertje. Maga az épület négyszáz éves, inkább vár, mint kastély. Sarah, Whitfield hercegnője ötvenkét éve élt itt. A hercegnőt mosolyra késztette az emlékezés, miközben nézegette a gyöpön kergetőző két juhászkutyát. Derűje fokozódott: Max örülni fog a kutyáknak!Mindig békével töltötte el, ha itt üldögélt. Ilyenkor emlékezetébe idézte a háború viszontagságait, a végtelennek tűnő éhezést. Milyen nehéz volt akkoriban! És mégis, mintha nem is ötven éve történt volna. Ötven év, egy fél évszázad. Kezére nézett, és újra megdöbbentette a látvány. Egy öregasszony kezét látta, két nagy smaragdgyűrűvel. Keze még mindig kecses, úri, de mégiscsak hetvenöt éves kéz. Jól élt, sokat élt, néha úgy gondolta, túl sokat is talán, túl soká William nélkül ám állandóan akadt valami tennivaló, valami gondolkodni való, meg ott voltak a gyerekek is. Örült eddigi életének, és nem érezte, hogy a vége felé közeledne. Mindig akadt valami esemény, előre nem látható kanyar az úton, amely fölkeltette figyelmét. Különös, hogy a gyerekeinek mennyire szükségük van rá még mindig: gyakran fordultak hozzá tanácsért, segítségért, amitől újra hasznosnak érezte magát. Aztán ott voltak az unokák! Sarah kibámult az ablakon és mosolygott. Szinte látta, ahogyan érkeznek a gyerekei, látta arcukat, amint mosolyogtak, nevettek vagy éppen bosszúsnak tűntek, ahogyan kiszálltak az autóból és várakozóan fölnéztek ablakára, mintha csak sejtették