Elbeszélések [antikvár]

1350 táján Petrarca divatba hozta a régi kéziratokat, következésképp megőrizték a korabeli kéziratokat is, s ezt olyan korban tették, amikor az előkelő francia körökben szégyen volt az írni-olvasni tudás. Ez magyarázza, hogy 1839-ben annyi kincs hever Itália könyvtáraiban. Ráadásul mindennek a tetejében Itália számos apró államra oszlott, s az egyes fejedelmek éles szemű emberek voltak: Velence firenzei követe azon élcelődött, amit Firenzében tettek, a Mediciek velencei követe pedig azon, amit a dózse tett. Azóta azonban, hogy Napóleon győzelmeit követően - melyek lelkesedéssel töltötték el az olaszokat s néhány esztendőre hazát adtak nekik - úgy-ahogy létrejött a francia képviselőház és szenátus, valami furcsa dolog történt; különösen azóta, hogy egész Itália éjjel-nappal Thiers könyvét, A francia forradalom történeté-t olvassa, Itália törvényes uralkodói úgy vélik, nagyon is érdekükben áll, hogy megtiltsák a böngészést levéltáraikban. Gondoljuk meg, hogy az 1500-as évek politikai fejtegetései teljesen nevetségesek voltak, akkoriban még nem találták ki, hogy azok képviselőivel kell megszavaztatni az adót, akik majd fizetni fogják, sőt mindenki azt képzelte, hogy valamennyi értékes politikai gondolat megtalálható az isteni Platón akkortájt eléggé gyengén lefordított műveiben.