Éld át velem az Evangéliumot [antikvár]

/4 íe^Éindd, izác (Acá^ú^atent Milyen is szamáriainak lenni ebben az időben, nem is tudom pontosan. Talán félig zsidónak, félig pogánynak kellene éreznem magam, ugyanakkor a zsidók nem szívesen érintkeznek velünk, nem fogadnak be. A helyzetem most mégis egészen sajátos, kilenc zsidóval együtt tengetem nyomorúságos életem, mely érdekes befogadás ebben a kirekesztettségben. Kirekesztettek vagyunk mindenből, ami szent, ami érték, amiért ezen a földön élni érdemes, amitől az ember embernek, élőnek érezheti magát. Kiközösített minket a társadalom, a vallási közösség, el kellett hagynunk családjainkat, házainkat, földjeinket, munkánkat. Nem adatik ép és tiszta ruha, ápolt haj, szakáll. Szinte halottak vagyunk. Leprások. Időnként a halottak között is a leghalottabbnak érzem magam. Eszembe jut feleségem mosolya, ahogyan belép házunk kapuján, nagy kosárral a karján, melyben friss gyümölcsöket hoz. Gyermekeim vidáman nevetgélve szaladnak felé, s pajkosan próbálnak kiemelni valami finomságot. Akkor még elégedett és büszke férfi voltam. Szerettem az életet, s őket is nagyon. Néha álmomban, még most is felrémlenek a vég kezdetének napjai. Furcsa fehér foltok a karomon, kétségbeesés és kétségek, a papok egyértelmű ítélete, a búcsúzás. Nagyon messze nem költöztem tőlük, a falu szélétől pár órára csupán. Időnként látjuk egymást, az előírt távolságból. A gyermekek nőnek, feleségem még most is a legszebb asszony, akit valaha láttam. Szívbemarkoló távolságot tartani tőlük. Újra közöttük lenni nincs nap, amikor nem gondolok erre.