Élet [antikvár]

Részlet a könyvből: Szövérdi Miklós künn űlt a ház előtt a töltésen és unatkozott. Körülötte mélységes nyugalom szúnyókált a néptelen mezőben : a lerekedt déli forróság elölte az életet mindenütt. Sehol egy emberi hang, sehol egy kolomp, egy szekérzörgés a mezei útakon. A buja füvű kaszálók és a piros pipacsokkal sűrűn tarkázott vetések némán terültek el a kis berek alatt, mintha az egész térség csak élettelen festett kép volna. Madarak nem szóltak, fürj nem pitypalattyolt: elbújtak hűsölni, ki erre, ki arra. Csupán a tücskök neszeltek szerteszét s a sok gyönge, ezernyi czirpelés összefolyt valami tagolatlan, halk, álmos muzsikává, mely a fehér verőfénynyel ezüstösre befútatott mező egyhangúságát nemhogy csökkentette volna, sőt inkább növelte. Rebeka eléjött a virágos kertből s odatelepedett szintén, az árnyékos töltésre. Egy kövér rezedaszállal enyelegve czirógatta végig az ura orczáját. - Miklós! Mért van ilyen rossz kedved? - Hagyj nekem most bekét!