Életmozaikok [antikvár]

A tolvaj üzenete János szelíd lelkű ember volt. Élete delén egy nagy kanyar után kifogott magának a női nemből egy talpraesett feleséget, vagy talán a hölgy ragadta magához varázsló szemeivel, mosolyával? Erről csak a láthatatlan angyalok tudnának mesét mondani. Derűsen éldegélt János élete párjával. Nyugalom honolt körülötte. Biztonságos révbe ért az élete. Tett-vett a családi ház körül, és amire kérte asszonya, készségesen, szorgalmasan meg is cselekedte, hogy kedvébe járjon. A feleség is becsülte Jánost. Jóféle ételeket főzött neki, odafigyelt, hogy pontosan szedje gyógyszereit, dicsérte munkájáért, ha kellett, megcirógatta, és este tiszta ágy várta, hogy jókat álmodjék. Még a szenvedélyét is igen respektálta. Mi volt János szenvedélye? Ó, nem a dohány, nem az ital, mértéktelen evés, nők, hanem a nóta. Hetenként egyszer egy-két órácskára összetalálkozott hasonló korú, őszülő hajú barátaival egy közeli, városszéli „iddogálóhelyen". Ott egy pohárka vérfrissítő mellett a társaság remekül elnótázgatott. Sűrű hajlongással köszönte ebbéli foglalatosságukat a tulajdonos, mert többnyire ők csábították be a vendégeket vidám nótázásukkal. János olykor otthon is rázendített egy-egy nótára: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék" , vagy „Deres már a határ, őszül a vén betyár". Ilyenkor Ica nevű felesége is gyengécske hangján bekapcsolódott a házi nótaszereplésbe. Ám valahogy a társasági összejöveteleken a teli tüdőből való éneklés számára élvezetesebb