Eleven múlt [antikvár]

Gerince kissé megtört. Borítói enyhén karcosak.
Szürke volt minden: az ég, a levegő, a barakkok, az őrök egyenruhája. A szürkének több árnyalata játszott az estébe hajló délutánban Edmund Morris szeme előtt, ahogy ócska facipőjében a hártyásodó kátyúkon az őr nyomában lépdelt. A Scharführer csizmája alatt döngött a föld, és felcsapó sár fröccsent sarkából Edmund Morris rongyaira. A rab tudta, hogy nem fogdába viszik, ez volt számára pillanatnyilag az egyetlen bizonyosság ebben az állandóan vibráló, élet és halál közt lebegő táborlétben, mindig a halál felé kilengve, ahol valamennyi testi és szellemi funkció egyetlen dologra szűkült le: a túlélésre. Edmund Morris üres gyomrát páni félelem markolta össze a szokatlan eljárás miatt; minden, ami eltért a hétköznapok gépies mechanizmusától, csak rosszat jelenthetett. Rettegése fokozódott, ami kor rájött, hogy a táborparancsnoki irodák felé tartanak. Az ajtó előtt egy másik Scharführer vette át kísérőjétől, belökte a keskeny előtérbe, ahol Wesel Sturmbannführer trónolt az elmaradhatatlan francia konyak áztatta, elmosódó arckifejezéssel, és katonás tisztelgéssel átadta neki a foglyot.