Elfogy az idő [antikvár]

I. Mikor még gyerek volt, mosolyt mosollyal fogadott. Az alsó ínyéből kiállt két kis foga, a bal pofiján gödröcske mélyült. Ha valaki rámosolygott, felragyogott az arca, és a gödröcske olyan puhán és bájosan rajzolódott ki, hogy az embernek szinte kedve támadt beledugni az ujját és finoman megcsiklandozni, hogy hallja az egész testet megremegtető nevetést. Amikor babakocsiban utazott a villamoson, ismeretlenek hajoltak le hozzá, mosolyogtak rá és beszélgetni kezdtek vele, mintha régről ismernék. O visszamosolygott, és dundi ujjával a villamos mellett elsuhanó fákra, buszokra, markológépekre és utcai lámpákra mutatott: „Ott!" Az emberek meg arra néztek, mosolyra húzták a szájukat, és azt mondták: „Bizony, milyen szép fa. Milyen szép markoló. Milyen szép motor. Milyen szép gyerek." És amikor az arcukat szélrohamtól vagy esőtől védve leszálltak a villamosról, még olyan sokáig mosolyogtak, hogy már nem is emlékeztek, miért is teszik.