Elhagytál, Helios [antikvár]

Helios napkoronájaEvias, a gyorsírólány, lassan, nyugodtan ment végig az an-tiocheiai császári palota széles márványfolyosóján; illendőségből lassan lépkedett, bár szíve szerint repült volna, hiszen alig várta, hogy ott legyen Julianus mellett, halija szenvedélyes és izgalomtól átfűtött hangját, élvezze világos és színes mondatait, prózájának elragadó ritmusát, színé-sziesen tökéletes arcjátékát s néha lágy és hajlékony, néha nyomatékos és erélyes kézmozdulatait, amelyek úgy kísérték a tollba mondott szöveget, mint színpadi kettős fuvolák a zengő drámai monológot.Ha Evias azt hitte, hogy Julianus végzett minden hivatalos munkájával, és már csak őt várja, hogy tollba mondja neki a nagy istenanya, Kybele magasztalására tervezett művét: megint csak tévedett, mint már annyiszor. A császár úgy túlzsúfolta munkával a napjait, hogy mindig kifogyott az időből. Most is meg kellett hallgatnia még pa-rancsőrtisztjének, Ammianus Marcellinus tábornoknak jelentését és Pentadius udvari titkárnak a napi beszámolóját.Az antiocheiai császári palotában Julianus mindössze egy tanácstermet és egy dolgozószobát rendeztetett be magának: ez volt egyúttal á hálóhelye is> neszfogó nehéz szürke függöny rejtette a durva posztóval leterített katonaágyat, amely Lutetia Parisiorum óta Julianus egyetlen fényűzése volt, s ezt is alig használta: legfeljebb három órát aludt. Sűrűn rajzó gondolatai, ötletei még a pihenésre szánt órákban is zaklatták szüntelen.