Elillant évek [antikvár]

Részlet a könyvből:Ugy érzem, ujból határkőhöz értem. Lezárult életem egy szakasza. Vissza kell térnem oda, ahol önvallomásomat évekkel ezelőtt félbeszakitottam, vissza kell térnem tetteim szinhelyére. Nem kutatom ennek az okát. Csaknem tíz hónapja, hogy nem nyúltam írógépemhez Meléte cimü regényem befejezése óta. Ez a meddő tiz hónap kényszeritett vissza elrepült éveim ujból való átélésére, mint első önvallomásom megírása előtt. Nem az elmúlt időt keresem bennük, hanem önmagamat. Elvesztettem önmagamat a dolgok útvesztőjében, az idők viharában és nem is tudom, érdemes-e már sokat keresgélnem? Leginkább rossz álomnak tetszik az egész, amelyből talán a koporsómban sem lesz felébredés. Amelyet végig kell álmodni, mintha a világszörny roppant gyomrában vergődnék megemésztetlenül. Sokszor szoritom tenyeremet homlokomra, mintha meg akarnék benne markolni valamit. Hová is jutottam? Én, aki vidám napfiának, ugráló faunnak, boldog vándornak, derűs gyermeknek születtem? Hogyan kerültem Charon csónakjára, alvilági folyamok fekete habjaira, melyeken a lélek tüzeinek vérző visszfénye parázslik fel? Miért kell irógépem mellett ezt a hét fekete hollót is hajszolnom ujra, többi fekete éveim után?