Elizabeth eltűnt [antikvár]

Részlet: PrológUS — Maud? Hát annyira untattalak, hogy inkább odakint ácsorogsz a sötétben? Női hang szól ki a meleg fényű, túlzsúfolt ebédlőből. Lélegzetem párásán, kísértetiesen bodorodik felé, de nem válaszolok. A földön fehéren világító hófoltok, a fény visszaverődik róluk a nő arcára, ami megfeszül, ahogy erőlködve hunyorog a sötétbe. Persze tudom, hogy fényes nappal sem valami jó a látása. — Gyere be. Megfagysz odakint — hívogat. — ígérem, mostantól egy szót sem szólok békákról meg majolikaedényekről. — Nem untattál — bököm ki, és csak ekkor jövök rá, hogy viccelt. — Mindjárt bemegyek. Csak keresek valamit. — Kezemben szorongatom, amit találtam; még mindig sár tapad rá. Apró holmi, könnyen elsiklik felette a tekintet. Egy régi púderkompakt fedele, ezüstje megfeketedett, tengerészkék zománcának csillogása megfakult, össze van karistolva. A penésszel lepett tükör mintha valami homályos világra nyitna ablakot, mintha egy hajóablakból a vízszint alatt bámulnánk az óceánt. Összerezzenek, megrohannak tőle az emlékek. — Mit vesztettél el? — A nő bizonytalanul, meg-megremegve kilép a zárt belső udvarra. — Tudok segíteni? Látni biztosan nem látom. 7