Elmondja János [antikvár]

Részlet a kötetből: "Szegény sorban éltem világéletemben. Tizenkét esztendő fogyott ki mellőlem, mikor eltemettük anyámat. Jó volt hozzám szegény, Isten nyugosztalja, nagyon es jó. Mikor már úgy odavolt, hogy beszélni es alig tudott, odaintett sovánka kezével az ágyhoz. Láttam, hogy mondana valamit. - Mondja csak - biztattam. Ugyan rám es elfért volna akkor valami biztatás, mert nagyon szerettem anyámot. Csak álltam s néztem a két nagy szemét, ami bent ült szemöldöke alatt, mint sás között a kicsi tó vize. Na vártam, mondja, amit akar, de elébb a párna alá matatott és egy kendőt kotort elő, minek csomóra volt kötve a sarka s füle volt, mint a nyúlnak. - Bontsd ki! - lehelte. Neki reszketett az ujja. Ugyan nekem es reszketett, de csak kibögöztem a csomót. Abba egy ezüst pénz kerekedett, feketére öregedve. - Jánoska te! - suttogta anyám. - Ennyim van, fiam, ezt neked szántam, - tologatta felém a pénzt. Nem akartam búsítani, hát elvettem, de nehéz volt az a tenyeremben, mint az eleven parázs. Aztán még arra kért, hogyha akarom, hát vigyem el Erzsi nénémnek a kicsi imakönyvit, mert azt neki szánta. - Biza nem érdemlette meg Erzsi néném, mert mióta férjhezment más faluba, négy év alatt egyszer nyitotta anyámra az ajtót, akkor es csak költcsönkérni. - De nem szóltam, csak ígértem, hogy elviszem.