Élnünk kell [antikvár]

Részlet: A vicinális becammagott és egy percre megállt. Az előljáró vasúti tisztelgett s nézte, hogy ott elől mint kerül le a podgyász, aztán a két lelépő utasra bámult. Egyik a másodosztályú kocsiból szállt ki, másik a végen való harmadikból. Az úri utas pap volt. ösztövér termetű, sötéthajú, csontos ábrázatú. A szeme sötét és mélyen ülő, keskeny-nyílású. Amolyan: negyvenesforma, kicsit szobaszínű, kicsit betűnhízott, de homloka dombja gyakorlatiságot és emberismerést, jó tájékozódást mutatott. Egy tekintetre majd alig különbözött attól a soktól, jellegzetestől, aki ezer, meg ezerszám éli ősi települő gyanánt a magyar Alföld síkját. A vasutas felé szíveskedett. A harmadosztályú utas is leadta közben céduláját és a nyalábjában szorongatott szőttesbatyut, nyűtt báránygubát beigazította a kiváltott talicskába a szerszám mellé. Félszemmel vizsgálta a másik utast és igen hegyezte fülét, mit beszél a bakterrel. Az állomáska megett pipára gyújtott és nyakába kerítve a hevedert, rátért talicskájával a falunak vivő salakos útra. Korban délenjáró, gondban, dologban kopott embert mutatott a kubikus. Vörhenyeges felöltője alól olyan ing s ócska kötöttholmi nézett kifelé, melyik igen hiányolta az asszonykezet.