Előjáték a szerelemhez [antikvár]

Részlet a könyvből: "Egy rövid pillanatig... ezek a pillanatok nem is annyira időnek számítanak, mint inkább valami furcsa keretnek, amelyekben bizonyos élményeket megőrzünk... a leány ott állott mozdulatlanul az állomás perrónján, elragadtatva és elfulladva, nem törődve azokkal a fürkésző pillantásokkal, amelyek kemény, kis alakját körülvették. Szinte ellenállhatatlan vágy hajtotta, hogy kitárja a karját a hegykarély felé, amely úgy emelkedett a völgy köré, mint valami csodálatosan ötvözött arany és bíborvörös kehely, telve a májusi naplemente borával. Csak állott és nézte a déli hegygerinc fölött remegő hűvös csillagot és az újhold ezüst sajkáját, amint tova vitorlázott az égen ködös és titokzatos rakományával. Aztán a csöndben szavak kezdtek formálódni az ajkán; szavak, amelyekről tudta, hogy mostanáig ott lappangtak a távoli gyermekkorban, várakozva a visszatérésre: „Te gyönyörűség! Óh, te gyönyörűség!"