Előszó egy házassághoz [antikvár]

ELŐSZÓ AZ „ELÖSZÓ"-HOZ L Aludni is tilos című könyvem Tóth Flórián életének egy válságos időszakáról szólt. Ma, harmincnégy éves korában pontosan annyitjavult a közérzete, ameny-nyivel romlott a külvilágé. Európa elérkezett a képmutatásnak azon stádiumához, amikor már felesleges hazudni, mert mindenki hazudik, tehát nincs kinek. Amikor ezt a könyvemet írni kezdem - egy nyitott ablak, fekete, cigaretta és írógép mellett -, tisztában vagyok vele, mennyire komoly a helyzet. Amennyiben nem lesz minden sorom vád, sikoly és jajkiáltás - úgy magam is részesévé válok a hazudozás nagy szimfóniájának. Cinkosává a képmutatóknak, a bálványimádóknak, lélekgyilkosoknak, közönyösöknek, akik viszik, viszik egész Európát véres, csúfos végefelé. Vigyék. Az előttünkjárt generáció embereinek helyzete könnyebb volt, mert szobáikban nem, hallották Európa vezető politikusainak hangját, s nem érezték nyomasztó tehetetlenségüket a végzettel szemben. Hittek saját szavuk erejében, mert nem hallották unos-untiga másokét. Hírszolgálatuk nem volt oly gyors, mint a miénk, rádiójuk se volt. Mi már nem áltathatjuk magunkat. Rólunk vitáznak a rádiókban, a minisztertanácsokon, s mi ülünk és várjuk tehetetlenül, s lustán a véghatározatot. Nem törődvén azzal, mennyiben vagyok részese a közösségnek balsorsában is, sőt talán csak abban: gonosz és kaján káröröm ébred bennem, mert íme, tehetetlen vagyok, de látok; talán messzebbre, minta destruktív és többet, mint a konstruktív szóharcosok. A kis lélekharang, amit Tóth Flóriánért megkongattam, amikor magára maradt az emberek között: nem keltett feltűnést. Semmi esetre sem akkorát, mint akármelyik tavalyi operett, vagy akármelyik más vidám és céltalan regényem. Ennek okát abban látom, hogy a szegény embert még mindig úgy viseli a társadalom, mint az egyes ember a szeméremrészeit: gondosan eltakarja, s maga is csak akkor nézi meg őket, ha baj van velük.