Elragadtatás I-III. [antikvár]

Részlet: Szabó Irma versei elé Szabó Irma versei véletlenül kerültek hozzám. Magyarországon rengeteg költő él (költő, vagy olyan tollforgató, aki költőnek képzeli magát); a szerkesztőségek joggal bizalmatlanok a feléjük özönlő versáradat iránt. Ritkán akad benne olyasmi, amit érdemes kihalászni. Szabó Irma versei azonban, amelyekből egy tucatnyit hozzám juttatott a jó szerencse, azonnal megragadták a figyelmemet érettségükkel, költői fogalmazásuk bátorságával, azzal a bizonyos „saját hanggal", ami napjaink mérhetetlen verstermésében, sajnos, egyre ritkább. Ezek nem olyan versek voltak, amelyeket „akárki megírhat"; erős személyes hitelük volt. Aki írta, nemcsak megírta, hanem meg is szenvedte őket. A költő nem fiatal; számára a költészet nem „irodalmi ügy". Kívül áll és él minden irodalmi körön, érdekcsoporton, stílusirányon. Ha meg lehet teremteni egy mai nagyváros zajában a szemlélődés teljes benső csöndjét: ő megteremtette magának. Persze tudjuk, hogy az effajta csöndek mélyén nagyon is fájón visszhangzanak a környező világ személyessé élt és szenvedett kérdései. Ezért nem ezoterikus ez a líra; éppen ellenkezőleg, nyelvében, képanyagában, dikciójában csupa keserű, néha agresszív konkrétság. Sajátos ötvözet, olykor szinte rafináltan kikevertnek látszik, pedig nem az: természetes nyelve, kifejezésmódja egy olyan költőnek, aki mesterségének és művészetének kérdésein nem töpreng, akinek nincs „ars poeticája", s aki minden 3