Első élmény [antikvár]

Részlet a könyvből: Esőfelhőket hajtott a szél a város fölé, hogy egyszerre ilyen sötét lett a szoba? ... De nem, mégsem. A levegő tiszta és ezüstös, mint amilyen csak nagyritkán ezeken a nyári napokon... csak nem vettük észre, hogy bealkonyult már. A szemközti padlásablakok szikráznak s a tető fölötti égcsíkot enyhe aranyszínű köd koszorúzza. Még egy óra s itt az éjszaka. Csodálatos óra ez! A levegő ezüstje lassan-lassan elfonnyad, a szoba zugaiból feldagad a homály, fekete áradat csap föl a falak mentén s magával mos bennünket is a sötétségbe! Ha ezen az órán szembenülünk valakivel s nézzük szótlanul az ismerős arcot, messzebbnek és öregebbnek tűnik, mintha soha igazán nem ismertük volna s most nagy távolságokon, hosszú esztendők után néznénk egymást. De te most félsz a csendtől, félsz az óramutatótól, ami ezernyi apró szilánkra hasogatja az időt és félsz a halk hangoktól, amiknek moccanása úgy neszez a csendben, mint valami beteg lélekzetvétele. Szeretnéd, ha mesélnék valamit? Jó, szívesen! Persze nem magamról, hiszen a mi életünk eseménytelen sívárság ezekben a bábeli kőrengetegekben. Vagy csak ilyennek látjuk, mert magunk sem tudjuk, hogy mi az, ami valóban a miénk?... De elmesélek neked egy történetet, amelyik szereti ezt a csendet és szeretném, ha úgy tudnám elmondani, hogy benne legyen ez a lágy, símogató, hullámzó alkonyat, ami itt lebeg az ablak alatt...