Elsöprő egyéniség [antikvár]

Hogyan írnak maguk ketten? — szögezték nekik a kérdést sokszor és sokan, kíváncsian és hitetlenkedve, elismerően és cseppnyi gúnnyal; és ők mindannyiszor értetlenül néztek a kérdezőre, mert számukra ez a ritka furcsaság, ez a különös írói összetartozás és együtt-alkotás volt a természetes, a magától értetődő — az egyetlen lehetséges megoldás. 1935-ben, észak-amerikai kőrútjuk során egy alkalommal hevesen összeszólalkoztak valamin az unalmas szállodai szobában. S miután a két fáradt, ingerült férfi egy álló óráig gyötörte egymást — egyik pillanatról a másikra, hirtelen elhallgattak, döbbenten bámultak egymásra, majd elemi erővel kitört belőlük a kacagás. Később bevallották, hogy egyszerre ugyanaz jutott eszükbe: számukra lehetetlenség, képtelenség veszekedni. Hiszen ők nem vehetnek búcsút egymástól egy vállrándítással. Hiszen nem tűnhet el a világból az az író, aki tízesztendős irodalmi léte folyamán több nagy sikerű regényt, számtalan tárcát, karcolatot, humoreszket alkotott — csupán azért, mert önálló alkotórészei összekaptak valami semmiségen. Még aznap este Hja Ilf ugyanabban a szállodai szobában megjegyezte: — Az lenne jó, ha mi valahogy együtt halnánk meg, egy repülőkatasztrófa vagy autószerencsétlenség áldozataiként. Akkor egyikünknek sem kéne jelen lennie a saját temetésén. összetartozásuk szükségszerű s kényszerítő erejű volt, s ezt írói munkásságuk bizonyítja legszemléletesebben. Az együttes munkálkodás időszakában a világ szatirikus irodalmát maradandó értékű mű- 5 if mIiÉP