Eltűnő sorsok nyomában [antikvár]

augusztus Szofija levetett szandállal a víz partján állt. Az öböl odaosont, hogy bekapja a lábujjait. Szürke, sós víz nyelte el a fehér bőrt. - Ne menj beljebb! - szólt rá Aljona. A víz visszahúzódott. Aljona látta, ahogy Szofija lába alatt a kavicsok megtörik a húga lábboltozatának ívét. Látta a kis hullámok által hátrahagyott iszaprajzolatot. Szofija lehajolt, hogy feltűrje a nadrágszárát, és lófarokba fogott haja előrebukott a feje búbja fölött. Vádliján véresre vakart szúnyogcsípések. Aljona már a húga feszült gerincívéből látta, hogy Szofijának esze ágában sincs szót fogadni. - Eszedbe ne jusson! — mondta Aljona. Szofija megállt a vízzel szemben. Az öböl nyugodt volt, alig hullámzott, amitől úgy nézett ki, mint egy simára kalapált bádoglemez. Az áramlat, miután elhagyta Oroszországot és a Csendes-óceánba ért, erősebb lett, itt azonban megszelídült. Az övék volt. Szofija keskeny csípőjére tette a kezét, és szemügyre vette a széles öblöt, a hegyeket a láthatáron, a túlparton a katonai támaszpontot. A lányok lába alatt a murvát nagyobb kövekből lepattogzott kavicsok alkották. Aljona nekidőlt egy túrahátizsák méretű sziklának. Egy méterrel a háta mögött már a Nyikolszkaja Szopka málló fala tornyosult. A lányok itt sétáltak a parton egész délután, egyik oldalukon a vízzel, a másikon a sziklafallal, míg végül rá nem találtak erre a kis földdarabra, ahol