Elveszve [antikvár]

Prológus Azon a napon is lementem arra a játszótérre. Mint mindennap. Ültem a padon, néztem az anyákat. Ezt két éve mindennap megteszem. Néha egyedül vagyok, mikor zuhog az eső, vagy erősen fúj a szél. De ez viszonylag ritkán fordul elő. Tudom, a gyereknek levegő kell, meg hinta kell. Menni kell akkor is, ha hideg van, vagy meleg, vagy csak a fejed fáj. Két éve mindennap eljövök. A férjem, aki már nem a férjem, nem érti ezt. Azt hiszi, megbolondultam, hiszen az életem olyan rendszerben telik, amilyet ő soha nem ismert, amíg együtt éltünk. Olyan rendszerben élek, ami nem enged meg egy perc pihenőt sem. A pihenők pihenésre valók, és álmodásra. És reményre. Én még mindig remélek. Ez is része a rendszeremnek. Két éve mindennap ugyanúgy remélek. Ezért jövök. Elnézem az anyákat, ahogy fáradtan legyintenek a gyerekek milliomodik kérdésére is, hogy miért kék a hinta, miért sárga a csúszda, és a nénivel miért nem lehet beszélgetni. Ez vagyok én, a néni, akivel nem lehet beszélgetni. Én csak ülök, és nézem őket. Milyen aprók, milyen gondtalanok, milyen védtelenek. Régen előfordult, hogy felidegesítettem magam azon, hogy mennyire nem figyelnek oda a szülők a gyerekeikre. No nem a milliomodjára feltett kérdésekre (bár arra sem), hanem arra, hogy milyen könnyen szem elől téveszthetjük őket. Elég egy fa, egy bokor, egy csúszda, és már el is bújtak. Látom, hogy ilyenkor az arcukon végigfut az ijedség, aztán a megnyugvás;