Ember a mezsgyén [antikvár]

Részlet: "SOHA nincs akkora a szomorúság a pusztában, mint ilyenkor ősszel. Megfoghatatlan ez a szomorúság. Jön valahonnan, talán a bágyadt napfény hozza magával, vagy a hallgatag távolságokból származik, de itt van, és Csótó Jakab is, minél tovább tűnődik, csak annál jobban elerőtlenedik. Most olyan a hangulata, hogy nem akar élni, de meghalni sem. Üldögél a tanyaudvaron, a megvetemedett vályú csücskén, minden porcikája pihenésre vágyik. Gondolata alig szállingózik. Inkább csak érez, de arra se nagyon figyel, hogy mit, mint ahogy a kerek határ sem tartja számon a maga létezését. A mező félelmetesen nagy, Csótó meg szánalmasan pici a vályú csücskén, és akarja vagy nem, az ő parányiságán is végigárad a puszta lankadt vérkeringése. Az élet holtpontja ez a mai nap. Mára minden növénynek gyökere szakadt. A kukorica levelei zörögnek, mint a temető száraz koszorúi. A tökök ugyan ragyognak vidorul, de nagyon ostobák, mikor egy hét múlva úgyis elrothadnak, hacsak a disznó föl nem falja őket."