Emberarcok [antikvár]

"Jégeső tépázta kerti fák sorakoztak olyan elsújtóan és riadtan egymás mellett, ahogyan az áporodott szagú ház egyetlen tapaszos helyiségében összeverődtek ezen a napfényes májusi reggelen is a család tagjai, eldönteni, ki hová indul munkát keresni." Íme az alaphang, egy szélesen áradó epika, s azon belül sodró áramlatokba ágazó, sötét örvények kavargását feltáró rövid próza alapkőletétele. Az alapító a tizenhét éves nagyenyedi Bethlen-kollégiumi gimnazista, két évvel az érettségi vizsga előtt. Abban a korban, amelyben a későbbi életműveket felmutató prózaírók még legfeljebb csak olvasnak, vagy kínrímes versikéket gyurmáznak, legjobb esetben idétlen "fikarcolatokat" fogalmaznak. Kovács György azonban már ebben a "zsengéjében" kimutatja oroszlánkörmeit; az 1928-tól datálódó emberarcok című írásának első lépésében olyan hangulatalapozó, téma-előrejelző, sőt -meghatározó bekezdést állít elénk, amelyet megcsodálhat minden olvasó, és megirigyelhet minden pályatárs. Mert nézzük csak: a szépség és bőség önmaguktól adódó, önmagukban álló jelképei, a kerti fák lesújtottan és riadtan sorakoznak egymás mellett - jégeső tépte, fosztotta meg őket immanens értéküktől; a ház egyetlen tapaszos helyisége áporodott, vagyis szegénységszagot áraszt; a család tagjai azon tanakodnak, melyikük hová induljon munkát keresni, amiből kisejlik a komor helyzet: munkaremény tulajdonképpen vajmi kevés, az aznapi-holnapi betevő keserves megkeresésének lehetősége minimális - az élet fenntartása, folytatása kétségessé vált. Mert valami jégeső pusztított, tett tönkre értéket, munkát, reményt.