Emberek a végeken [antikvár]

Részlet a könyvből: "Alkonyodott. Az öregember felnézett az égre, megfordította az ekét s még egy barázdát szántott. Lassan és nagy erőfeszítéssel haladtak az ökrök. A föld súlyos, tömör tömbökben fordult ki az eke alól s elfeküdt nedvesen a másik földréteg mellé. Az öregember levett kalappal szántott. Áhitatos volt, mintha minden mozdulata Istenhez esdekelne. Kemény arca mégis konoknak, nyersnek mutatta. Azonban mindenekelőtt: becsületesnek. Mindez benne volt a szája vonalaiban, orra dölyfös vaskosságában s lengő, vállig érő ősz hajában is. A szeme mélyen és külön-külön lobogott, kialudhatatlan parázs izzott benne. A föld szerelme."