Emberek Jézus körül [antikvár]

Szülővárosomban Szekszárdon, az ezer szőlőskerthez mindig is hozzátartozott az ezer diófa. A fehérre meszelt kis tanyák előtt ott magasodtak a vén diófák, széles-lombos ágaik árnyékot vetettek a földbe dúcolt nagyasztal köré a lócákra, padokra. A szőlővel és borral való foglalatosságok között jó volt ott megpihenni. Nemcsak a szőlősgazdának, hanem a szomszédnak is, az éppen arra sétáló barátoknak, na meg a messzi földről érkezett vendégeknek, s mindazoknak, akik fölé kiterjesztette vendégmarasztaló lombkoronáját a diófa. Az íratlan szabályok szerint az ünnepnap délutánja a szőlőé volt. A város felől minden irányba mentek fel a hegyre a „népek", a családok, hurcolva magukkal az ételes kaskát, demizsont, csobolyót, s ez utóbbit jövet megtöltötték a Csurgó jéghideg tiszta forrásvizével; mert a víz nagy kincs a hegyen. Mentek a diófa kaszinóba. Ott kinn mindenki tette a dolgát. A gyerekek madártojást mentek lesni, a kamaszok a közeli erdőnek húztak, ahol a múltkor őzet láttak. A férfiak leballagtak a pincébe szemügyre venni a hordósort, hazai demizsont tölteni és asztali bort választani. Az asszonyok takarították a tanyát, megigazították a veteményest, rafiát pótoltak a tőkéken, aztán kirakták az asztalara a diós-mákos kalácsot. A férfiak enyhült arccal csakhamar felérkeztek a pincékből, lerakták a haza szánt demizsonokat a gádorba, és hoztak egypár kancsó fehéret, vöröset a diófa alá. A vastag falú decis tanyás-poharak is asztalra kerültek. A szőlőjárás után letelepedett mindenki oda, ahol helyet választott. Aztán kezdődtek a jóízű ugratások, harsány nevetések, majd az eszmecserék. Mert szó került úgyszólván mindenre... Türelmesen meghallgatták a nagyapák Isonzó-emlékeit, az első világháborúból. Aztán jöttek a városháza ügyei, majd a fiskális huncutságok, a gimnázium történései. Fontos esemény volt, ha Babits itthon járt, s elment a muslinca-társaság körébe témát lesni, aztán három pohár bor is megártott neki. Fotelestől, égő gyertyával vitték haza a közelben lakó nagymamiskuhoz, aki söprővel kergette meg őket, mert „Misikét" rossz útra csalták. Volt ám derültség, kacagás... A vén diófa alatt mindig nyitott és gazdag lelkű emberek ültek. A szó eszközével adtak és kaptak, gondolatokat ütköztettek, s mindehhez tapasztalati bölcsességeket szűrtek, szabadon, őszintén társalogva.