Emberhalászok [antikvár]

Még nem volt harminc éves Maxence Van cler Meersch, mikor 1936-bah elnyerte aGon-court-díjat. Első irodalmi próbálkozásaitól töretlen vonal vezet felfelé: egyre inkább az igazság keresése a célja, egyre inkább az örökkévalóság fényénél nézi múló, tragikus sorsunkat. Nem szakad el a valóságtól, sőt oly közelről és oly nyilt, jól látó szemmel fürkészi az emberiség sorsát, hogy az «új Zola» nevet kapta a francia kritikában. NmIu-ralizmusa azonban nem Zola kétségbeejtő világszemlélete. Nagyon jól érzi, hogy a bete humaine, mely kétségtelenül él a tömegek lelkében, nem szükségszerint való: látta, személyesen győződött meg róla, hogy az egy-szerű munkás, még ha a legmostohább körül- ' mények között nő is fel erkölcsi szempontból, vágyódik a nemesebb, az emberibb, az isten- Pi i fiúi élet után. Ennek a felfelétörésnek állított fe.j i hihetetlen egyszerű művészettel emléket tizedik regényében, az Emberhalászok-ban. Irány-regény-e az Emberhalászok? Nem. Legalább is nem abban a rosszízű értelemben, ahogyan ezt a szót használni szoktuk. Egy egyszerű munkás őszinte önéletírása, mely vádol, elgondolkoztat és beláttatja velünk azt a rettentő mulasztást, amelyet az emberiség nagy többségével szemben, a munkásokkal elkövettünk. Sokkal inkább nevezhetnek történelmi regénynek: azzá teszi a sok apró részletből összetevődő éles korrajz és a benne szereplő történelmi személyek is. Hiszen a regény 3