Emlékeim [antikvár]

1Amióta a hatvanadik esztendő rámszakadt, gyakrabbanelőfordul, hogy ezt a kérd,ést szegezik nekem: mikor írod már meg az életrajzodat?Kezdetben bosszankodtam rajta, hogy ilyen öregnek néznek. Igazán nem éreztem még, hogy elértem a memoár-írás korhatárát. A múlttal való minden kapcsolatom mindeddig tudatom alatt maradt. Tudatosan és eberen csak a jelen és a jövő él bennem. A múlthoz elszakíthatatlan gyökerek kötnek ugyan, de mindig az volt az érzésem, hogy ezek a gyökerek akkor táplálnak és erősítenek legjobban, ha rejtve maradnak, különösen akkor, ha a leghevesebb harc tüzében az ember íróasztala előtt mint frissen felfújt gumilabda, egy másféléves legényke szökdécsel Bizony ilyenkor nemigen van hajlandóság bennünk, hogy a mult felé tekintgessünk.De különben is: amúgy is eleget tudnak már rólam. Hatalmas írói munkásságra tekinthetek vissza és a kritika nemigen törődve többszöri heves tiltakozásommal, mindig azt hangoztatta, hogy irodalmi termésemnek, természetesen némi változással amúgy is önéletrajz jellege van. A valóságban úgy áll a dolog, hogy még ott is, ahol az anyagot a magam életéből merítettem, össze-vissza hazudoztam.Hazudnom kellett, hogy az emberek egyáltalán szóba álljanak velem. Gyakran mosolyogtam, mikor szememre vetették túlzott realizmusomat. Hát még ha megtudták volna, hogy milyen volt a valóság! Ha az eseményeket úgy írtam volna le, mint ahogy megéltem, még tán meg is köveztek volna, vagy kikergettek volna a világból. Igazán nem lenne érdektelen, ha egyszer a valóságot leírnám.Egy napon, akaratom ellenére, mégis csak megbarátkoztam a gondolattal, hogy életem történetét összefüggően dolgozom föl. Ez egyszer gondoltam magamban kimondom a teljes, kendőzetlen igazságot.Most pedig, hogy ez a munkám jól halad, azt a kérdést vetem föl magamnak : milyen is a teljes igazság? Sokféle igazsággal, mondhatom, százfélével is találkoztam életemben. Az igazságok száma1*