Emlékeimből [antikvár]

Még az ötvenes évek elején nem volt az az oszlopos csarnok a szinház homlokzatán, mely most egy tornáczos erkélyt emel; a vasrács sem volt. Az utczáról egyenesen benyitottunk az udvari kapun a pénztárhoz, mely egy oldalczellában volt elhelyezve, a hol a még akkor sem pénztárnoknak, sem pénztárosnak, hanem kaszirusnak nevezett, rangfokozatra nézve másodosztályu leggorombább embere a közéletnek, Kolozsi úr regnált autocratamódon. Arra is kevesen emlékeznek már, hogy hajdanában, ha valaki ezt a nevet kiejtette a záján "Kolozsi", a vele beszélő rögtön utána kiáltotta e másik nevet "Barkóczi" háromszor. Mivelhogy a kolozsi név szerencsétlenséget jelent, a Barkóczi ellenben szerencsét. De még ismeretesebb volt az a hiányos rím, a mit a szinészek hangoztattak a hónap első és tizenhatodik napján a kassza fizető ablaka előtt: "Kolozsi! van-e gázsi?" A mire a hatalmas úr nagy gyakran olyan feleletet adott, hogy megérdemelte vele titulusát: megmondta, hogy "mi" van...