Bővebb ismertető
Előszó
íme, itt van az utolsó írás, ami tőle származik, nincs tovább. Körmendi Géza azonban most is meglep bennünket, ugyanis szorosan vett önéletrajz helyett történetek, emléktöredékek sorozata gurul elénk, amikben a jól ismerten túl egy másfajta egyéniség sejlik fel: a félénk, érzékeny kisgyerek, a fiatal felnőtt. Mintha a szőttes másik oldalát néznénk, és nem az aktív, meg nem alkuvó közszereplőt vagy a könyveit író néprajztudóst, történészt látnánk, mint eddigi munkáiban. Aki azonban a közkedvelt előadót, mesélőt is szerette, annak igazi csemege ez a könyv.
Sokan, sokszor kérték őt élete folyamán önéletrajza megírására, remélve, hogy abból megfejthetik élete titkát, de ő csak élete vége felé fogott hozzá.
Körmendi Géza visszaemlékezéseit az általa papírra vetett formában adjuk közre, elejétől a végéig, a tartalomjegyzéktől a lábjegyzetekig változatlan formában. Nem vettünk el belőle, nem tettünk hozzá, és nem szépítettünk rajta. Nyugdíjas éveitől kezdve párhuzamosan dolgozott a könyvein és az emlékiratain. Nem egyszerre, és nem az események időrendjében keletkeztek a történetek, hanem ahogy felvillantak az emlékezetében. Később rendszerezte, szerkesztette meg az itt látható formában őket.
Az emlékirat hat nagy fejezetbe tömöríti az ötvenhárom történetet és egy hosszabb novellát. Pár éves korától kezdve 1989 augusztusáig, 60 éves koráig.
Az első fejezetben, a kisgyermekkor élénken megmaradt eseményeiből rajzolódik ki az a szűk, ám biztonságos tatai környezet, amelyben az akkori családok élték az életüket. Még nem általános az utazás, nincs autó, nincs telefon, a posta jelenti az egyetlen kapcsolatot a távol élő rokonok között, hetekig lesve a várva várt levelet, csomagot. Nem csoda hát, hogy az a hely válik a világ közepévé, ahová született valaki, amit jól ismert, és ahol a többi ember is végigkísérhette őt nagyszüleitől a szülőkön át egészen haláláig. Az a befogadó, lassan vagy alig változó közösség, közeg bizonyult a világ mindent jelentő szeletének. így volt ezzel Körmendi Géza