Emlékek és szertefoszlott illúziók [antikvár]

A NAGY UTAZAS Az utolsó négy magyar Örkény egypercesében már egy jó ideje azon agyalt, hogy hagyni kellene valamit az utókorra. Miért kellene, valami baj van, történt valami? Nem, talán megint lopnak, eltűnt valami, vagy valami süllyed, és egyáltalán: minden, minden nagyon bizonytalan. Talán a maradék négy magyar Az utolsó meggymogbál valami effélét sejthetett, és ezért keresett valamit. Talán ami eltűnt vagy elsüllyedt. Talán az emlékeket kereste, hátha maradt mégis valami. Beszállok emlékezni én is ötödiknek az utolsó négy magyar mellé. Könyvem, az Em/ékek tulajdonképpen egy nagy utazás a szertefoszlott illúziók nyomában. Apóm, Demény Dezső. Nyolc-kilencéves lehettem, mikor Apám meglepetésemre a munkahelyére invitált, A mostani Apáczai líceumba jártam akkortájt iskolába. Az iskola közelében, a Király és a Deák Ferenc utcát összekötő, az akkori Zenekonzervatórium melletti kis utcában volt a műhely, ahol kék munkaköpenyben tekercselt Apám, Akkor még nem tudtam, nem is értettem, hogy Apám büntetésből tekercsel. Büntetésből vették el egyetemi oklevelét mert ellenezte az 58-as kolozsvári Bolyai és Babes egyetem egyesítését. A kiváló pedagógiai, lélektani, szociológiai író, Várkonyi Hildebrand Dezső egykori tanársegédje 58-tól kétkezi munkásként folytathatta pályáját. Akkoriban hétvégeken sokszor vitt kirándulni, valószínűleg azért, hogy ismerkedjek Kolozsvár környékével, a vidékkel. Otthon, a volt Vörösmarty [ma Brasov] utcában rengeteg könyv vette körül, könyv könyv hátán, könyv mindenütt, a polcokon, a földön labirintusszerűen oszlopokba állítva. Azóta szeretem a könyvtár „illatát" és azt a számomra roppant titokzatos helyet, ahol Apám élt és dolgozott. Itt találkozott néha Gazda Feri barátjával, Egy alkalommal én is jelen voltam a rejtélyes találkozók egyikén. Keveset szólt a két meghurcolt ember, akkor még sok